EGYSÉGRE FEL!

Tematikus szakmai beszélgetés. Téma: A képzőművészet és a bábszínház

Ha egy nappal korábban egy meghívott sem tudott jelen lenni a tematikus szakmai beszélgetésen, szerdán már egyenesen három meghívottal volt alkalmunk beszélgetni a képzőművészet szerepéről a bábszínházban. A meghívottak név szerint Deák Barna, a színház volt munkatársa, plakáttervező, de tervezett már bábszínházi figurákat is, Dávid Eszter képzőművész és Takács Tímea frissen végzett látványtervező.

A beszélgetés nem nyúlt bele az éjszakába, hiszen látszólag minden kérdésben egyetértettünk. A képzőművészet részévé kell váljon bármilyen bábszínházi produkciónak, de ez fordítva is érvényes. A képzőművészet, meg kell ismerkedjen,  jobban oda kell figyeljen a bábszínházra. Mindkét művészeti ág alapja a látvány, így például egy „jó” bábelőadás élő kiállításnak is tekinthető.

A bábszínész felelős bábjáért, tehát alkotóvá kell válnia ahhoz, hogy kiismerje azt a tárgyat, amelynek majdan életet ad. Ez persze nem jelenti azt, hogy maga kivitelezi a bábot (bár erre is sok példa van), de részt vesz annak létrehozásában. Amikor egy képzőművész elkészít egy bábtervet, szem előtt kell tartson bizonyos korlátokat. A fantáziáját szabadon engedheti, ám mindig figyelembe kell vegye a báb technikáját. 

Ha eddig csak a bábot említettem mint képzőművészeti alkotás, úgy gondolom, hogy a megfelelő díszlet elkészítése, megtervezése ugyanolyan fontos. Többször elhangzott az est folyamán az „egységre való törekvés” fontossága. A bábfigura által képviselt világ és a megjelenített világ (díszlet) egységben kell legyen.

Az anyag kiválasztása nagyon fontos egy bábelőadás esetében. Minden anyag jelentést hordoz magában, és sajátos világot képvisel. Abban az esetben, ha természetes anyagokat használunk egy előadásban, egyszerű falusi világra utalunk, ha pedig értékesebb anyagokat használunk (pl. bársony, selyem) nemesi világot idézünk elő. Ugyanezt kell figyelembe vennünk a ruhák, kosztümök elkészítésekor. Úgy ahogy az anyag, a színek kiválasztása, használata, variálása is lényeges. Mindent tudatosan kell megválasztani és következetesen kell alkalmazni.

E téma kapcsán mindannyian egyetértettünk abban, hogy ha a színészek együttműködnek egy képzőművésszel mindenképp igényesebb előadás jön létre.

Kámforrá vált

Az est második felében elemeztük az előadásokat. A beszélgetés során – a témát figyelembe véve – képzőművészeti szempontból is tárgyaltuk az aznap látott előadásokat. Egy adott ponton, akarva-akaratlanul  szó esett a Cimborák Bábszínház előadásaiban használt bábokról. Pontosabban 2 rég nem látott, „eltévedt”, kámforrá vált vagy talán elrabolt figuráról (remélem nem!). Minden mese jól végződik, ezért szeretnénk, hogy a mi mesénknek is jó legyem a vége. De ehhez...meg kell találni őket!

Figyelem! Figyelem!

Közhírré tétetik, ...

...hogy mindenki ismeri a A kiskakas gyémánt félkrajcárja mesét!

 ...és hogy sokan még az előadást is láthatták!

...hogy így kezdődik:  „Volt a világon egy szegény asszony, annak volt egy kis kakasa. Csak ott keresgél, csak ott kapargál a kiskakas a szemétdomb tetején, s egyszer csak talál egy gyémánt félkrajcárt. Arra megy a török császár...”

...hogy a mese eddig tartott.

 És tovább nem mondhatom, hiszen elveszett az öregember és a szegény asszony sem találja a haza vezető utat! Milyen mese az, amiben nincsenek szereplők? Milyen bábelőadás az, amiben nincsenek bábok? Nélkülük nincs is mese, hacsak... Meg nem keressük őket! Ha kell az Óperenciás tengeren is túl megyünk, hogy visszahozzuk őket a mesébe! Ha a leírások alapján ráismersz a két bábra, hozd vissza őket a mesébe!  Leírás: 2 bunraku típusú báb (öregasszony és öregember), kb. 70 cm, szépek és a vágynak haza. Ha rájuk találsz, kísérd őket haza. Köszönjük!

BODOR Emőke

ZIÁN & KOPIK

DEÁK Katalin

„ILYEN FÁBÓL FARAGTAK”

Csiky Gergely Állami Magyar Színház Bábtagozata: Fafej

A helyszín egy puszta táj, amin csak két dombocska látható. Szárazság van, hősünk az egyetlen élőlény a környéken, családja már meghalt, ott fekszenek, az egész csak egy halom kiszáradt fa. Fafej várakozik, várja, hogy történjen valami, jelenjen meg a hajtás, várakozásában pedig egyhangúan telnek napjai: megmássza a dombot, fotoszintetizál, próbálja megőrizni a vizet az eljövendő hajtásnak és beszél az elszáradt fadarabokhoz. Ostobaságokról vagy pont nagy igazságokról beszél, néha meg hozzá illő favicceket mond. (Kedvencem: mi az? Két betű és fából van.) A becketti várakozós, világvégi hangulatot ezek a humoros beszólások törik meg, de a súlyossága végigkíséri az előadást. A kis fa marionett emberi problémákkal küszködik, „nincs semmi jó”, „mi vagyok? – egy semmi”, és ehhez hasonló következtetésekre jut, de próbálja végezni a dolgát, türelmesen várni a hajtást. A szöveg nagyon rájátszik a hős fa voltára, mindenféle fával kapcsolatos szófordulatokat hallhattunk a fabáb szájából: „mi fán terem”, „ilyen fából faragtak” vagy „nem akarok arra gondolni, mert letör”.

Nagyon lekötötte figyelmemet a bábmozgatás. Ez a marionett kifinomult mozgásokra képes, és meg is teszi. A bábos hihetetlen hozzáértését tükrözi minden mozdulat, amit Fafej tesz. Felmászik a dombra, leül, lecsúszik, megfordul, belelép a konzervdobozba, rugdossa a nejlont, ráül a farakásra, előre hajol, megnézi az évgyűrűit, nyújtózkodik.

Ami viszont zavart, az a szereplő hangja, ugyanis Vass Richárd majdnem a saját hangszínén mondja végig Fafej monológját. Hiányoltam egy stilizáltabb hangot, amely jobban kifejezné a figura karakterét, és ez egységesebbé tenné magát az előadást. A használt hang természetessége számomra megtörte az illúziót, és ugyanezt tette a piros cipő is, mellyel a bábos eloltotta a felgyúlt farakást. Egyesek ezt a tűzoltókocsi illusztrálásaként magyarázták, de számomra csak zavaró volt, dramaturgiailag semmilyen funkciót nem találtam a piros szín használatának. A bábos jelenléte nem csak ekkor válik hangsúlyossá, gyakran jelenik meg segítő keze, elindítja a hajszárítót, hogy Fafej tudjon fotoszintetizálni, amikor meg a szereplő belegabalyodik saját cérnáiba, kibogozza őket, és meg is jegyzi: „jól leszerepeltél”. A cipő megjelenésekor viszont a piros szín önkényesnek tűnik, és az, hogy ugyanazon a hangon szólal meg a bábos, mint Fafej, megtöri azt az illúziót, miszerint a báb élne.

Ebben a sivár térben azt hinnénk, fásulttá válik az ember a fa, de Fafej mégis érzékeny lény marad. Többször is elmondja, hogy „a líra, az fából van”, és az előadás végére – mire megjelenik a hajtás, elülteti és megöntözi a tartogatott vízzel – még verset is költ, halála előtt így válik teljessé élete, és Fafej kiszáradhat, mint a családja.

AVRAM Laura

„DÖBRÖGI JÖN, JUJJ!”

A Puck Bábszínház Ludas Matyi c. előadásáról

„De a mi Matyinkra csak nem akadtunk” – jelentik ki a kerettörténetben a vándorkomédiások. Hát én sem leltem a mi Matyinkra, sem a Fazekas Mihályéra. Nem a régi, megszokott szövegek átírásával van problémám, hiszen többször láttunk színpadra vitt, aktualizált történeteket, amelyek működőképesek voltak, rólunk és hozzánk szóltak. A Puck Bábszínház Matyija nem átirat, de nem is hű adaptáció. Nem emlékeztet gyermekkorom Ludas Matyijára.

Az előadás bonyodalma nincs helyzetbe hozva. Döbrögi színre lépése nem kelt feszültséget. Sem jelmezben, sem viselkedésben nem különbözik kísérőitől. A hatalom ábrázolása félúton maradt, talán el sem volt indítva. Ezért már öniróniának minősül egyik komédiás kiszólása: „Döbrögi jön, jujj!” Az Úr figuráját megtestesítő színész lötyög a játéktérben. Előrejön, majd hátramegy azt az érzést keltve, mintha ő maga sem tudná, hol tart éppen a történet, mi a feladata. 

Egyik pillanatban párbeszéd folyik, amelyben Matyi nem akar ingyen ludat adni „valakinek”, a következőben már fel-felemelt botokat látunk, és csupán előismereteinkre alapozva döntjük el: biztosan most kapja a szemtelen fiú az ötven ütést.

Ludas Matyi figurája számomra érthetetlen az élő szereplő és a báb megformálását tekintve egyaránt. Miért van a bábnak téglavörös haja és a színésznek ugyanolyan színű parókája? Miért visel rózsaszín inget? Hozzám nem ért el az üzenet. Néha a hasonló ruhába öltözött színész mozgatja, máskor a vándorkomédiások egyike szólaltatja meg magas női hangon főhősünket.

Az összjáték sem teremtődik meg az előadásban. A színészek társaik szavába vágnak, a dialógusoknál elbeszélnek egymás mellett.

Amikor Ludas Matyi álruhába öltözve sző cselt Döbrögi ellen, az őt mozgató színész is felvesz egy subát és egy pelerint, ahogyan az idegen ács képébe bujtatott báb. A következő két leszámolásnál viszont csak a bábot öltöztetik át, a színész továbbra is a suba-pelerin kombinációjában maradt.

Fazekas Mihály Döbrögije sem lángelme, de nem is teljesen ostoba. A Puck Bábszínház Nagy Úrja viszont teljesen együgyűként viselkedik, hiszen mindháromszor engedi Matyinak, hogy bosszút álljon rajta. Nem számít, hogy a kötél már rég lehullt róla és könnyedén elszaladhatna. Sőt még a bugyogóját is lehúzza, így segíti „ellenségét”. A cselszövés rituáléja sem teljes értékű. Matyinak nem kell furfangot alkalmaznia, hogy átjárjon Döbrögi eszén, hiszen az ellenfél szerepe teljesen megszűnt. Nem kell lekötöznie, mert megteszi az magától, nincs szüksége helyzeteket kitalálni, bekerítenie Döbrögit, úgy sem futamodik meg.

A drámai feszültség alapjaiban megsemmisül. A történet érthetetlenül zötyög előre.

Habár a keret megvan egy tiszta előadás létrehozására, ez az esély sem színészileg, sem a rendezői munkában nem valósul meg.

A díszlet- és jelmezvilág gazdagsága azt igazolja, hogy a Puck Bábszínház rendelkezik azzal az alapanyaggal, amiről sok társulat csak álmodni mer. A birtokukban lévő lehetőségekkel fantázia, igényesség és jól felépített rendszer birtokában szakszerűen és érvényesen lehetne dolgozni.    

DEÁK Katalin

MÉZESKALÁCS VARÁZSLAT

Petőfi Sándor, Kovács Ildikó, Simó Enikő és Demeter Feremc: János Vitéz – Kejfeljancsi Komédiás Kompánia (Kolozsvár)

Zsúfolásig telt a nézőtér. Mindenki valamiért látni akarta János Vitézt. A gyerekek azért, hogy megismerjék és elkísérjék a főhőst a csatába, s majd vele együtt keressék meg szép Juliskát, a felnőttek talán azért, mert ez az utolsó előadás, melyben Kovács Ildikó keze munkája is benne van. Én csak egyszerűen látni akartam, s talán ezért szinte nem kaptam helyet az előadásra. Tévedés lett volna. 

Az előadás a Petőfi-szöveget használja fel, de hogy az egésznek egy vásári bábjáték jellege is legyen, az elején egy hírmondó – jelen esetben a bábszínész Demeter Ferenc – üdvözli a nézőt és felajánlja, hogy elmondja, átadja ezt a történetet. Megjelenéséből közvetlenség sugárzik, mellyel már az első pillanatban elnyeri a gyerekek szimpátiáját. Ettől a perctől kezdve nem jelent gondot a gyerekek figyelemfenntartása, úgy ahogy az sem, hogy egy adott jelenethez önként vállalkozó gyereket kiválasszon. Interaktív kis játékok alakulnak ki a színész és báb, báb és néző, néző és színész között.

Van egy olyan mondás, miszerint nem minden bábos jó színész, és nem minden színész jó bábos. A látott előadás esetében igaz lehet ez a kijelentés, hiszen gyakran éreztem a színészi jelenlét hiányát, a váltások nehézkességét. Ezt aztán az előadás nyelvezete még hangsúlyosabbá tette, hiszen a Petőfi által használt népi, költői nyelv nehezen egyeztethető a mai 21. századi nyelvhasználattal. Ettől az előadás számomra szaggatottá vált. Mindezek ellenére a történet jól végigkövethető.

Szép az előadás képi megfogalmazása. A különböző típusú bábok, harmóniát alkotnak egymás között, így nem válik zavaróvá például az sem, amikor egyik szereplő maszkként, másik pedig síkbábként elevenedik meg. A báboknak egy része (lásd János Vitéz, Juliska, a huszárok) mézeskalács figurához hasonlítanak, s ez már önmagában egy történetet hordoz. Ételként tekintek a mézeskalácsra, amit aztán megeszek, megemésztek. Így van ez az előadással is. Megnézem, majd befogatom.

A bábok igényes megválasztásával ellentétben a díszlet nem szolgálja az előadást. Néhol azt láttam, hogy a legapróbb részletekig ki van dolgozva, máshol viszont azt, hogy kidolgozatlan, elavult s ez által jelentéktelen. Ilyen volt számomra minden festett díszlet, bizonyos helyszínek jelzésként való megjelenítése (pl. Franciaország-Párizs).

Számomra a bábszínházban elmaradhatatlan a csoda, a varázslat. Mindig kell történjen valami egészen különleges. Ez gyakran „véletlenül kimarad”, „szándékosan elmarad” vagy éppen nem ott van ahol annak lennie kellene. Ebben az előadásban (szinte) volt varázslat is. A határon jártunk. Csak nem volt elég időm megenni a mézeskalácsot. De ott volt egy pillanatig. Valahol a gondolataimban. Valahol Tündérországban.

BODOR Emőke

SZAKRÁLIS FÖLDRAJZ, BÁBSZÍNHÁZ, CSILLAGKÉPEK ÉS NÉPMESÉK

Nem tudtam eldönteni a péntek esti szakmai beszélgetéssel kapcsolatosan, hogy mi meredekebb, a téma vagy a meghívottnak a foglalkozási köre. A téma a népmesei elemek téralkotó szerepe a bábszínházi rendezésben, a meghívott (Balla Ede Zsolt) pedig szakrális földrajzzal foglalkozik. Na ugye?

A közel két és fél óra alatt inkább a szakrális földrajz és a népmesei elemek kapcsolatáról volt szó, a téralkotó szerep a bábszínházi rendezésben elmaradt, az aznapi előadásokról való beszélgetés pedig háttérbe szorult. Hogy mi is a szakrális földrajz, azt nem egyszerű elmagyarázni. Szűkebb értelemben a szent helyek kérdésével foglalkozó tudományág, bővebb értelemben pedig a földrajzi helyeknek az égi szinten található jelekkel való megfeleltetése.

Az egységnek többféle felosztása lehetséges: a kettősség (jó és rossz, férfi és nő), hármasság (felső, alsó és középső világ, a fa koronája, gyökere és törzse), négyes felosztás (évszakok, égtájak, a négy elem), tizenkettes (óra, iránytű, évkör) vagy huszonnégyes (holdházak). A magyar népmesék az ekliptika (a nap útja) szintjén haladnak, a tizenkettes felosztás szerint, de egyéb mágikus számokat is fellelhetünk bennük, három királyfi szokott lenni, a sárkány meg általában hétfejű. A szakmai beszélgetésen a tizenkettes felosztással foglalkoztunk a legtöbbet. A meghívott felrajzolta az évkört a táblára, feltüntette a csillagjegyek jeleit, megmagyarázta őket, bejelölte a Tejutat, majd különböző népmesei elemeket végigvonultatott az évkör minőségein. Az égig érő fa a Tejútnak felel meg, mint ahogy a népmesékben az útelágazás is. Az Óperenciás tenger valószínűleg a Halakkal hozható kapcsolatba, a király az Oroszlánnal, a Hunor és Magor az Ikrekkel, hiszen egymást erősítő, egymásért harcoló testvérekről van szó, a Romulus és Remus típusú testvérek viszont a Halakkal, mert egymás ellen harcolnak. A korábban látott előadás, a János Vitéz egész történetét végigvittük az évkörön a Kostól indulva, és az Iluska feltámadásán keresztül visszatérve a Koshoz, de meghívottunk elmondta, nem minden népmese megy teljesen végig, például a Kőműves Kelemen csak a Bakból a Vízöntőbe való áttérést tartalmazza.

Amikor egy népmeséből kiindulva próbálunk létrehozni egy előadást, érdemes ezen a szinten is elemezni a történetet, hiszen a fizikai, életképi helyzet egy lelki szinttel, égi változattal is társul. Mindennek a helyén kell lennie, másképp helytelenné válik, és ez minden probléma forrása. Az ember is azért van, hogy a helyét megtalálja, fogalmazta meg Balla Ede Zsolt.

AVRAM Laura

MENEKÜLÉS AZ EMBEREK VILÁGÁBA

A Harag Társulat Brighella Bábszínház „Boszorkány születik” c. előadásáról

Az előadást Yann Tiersen La Valse d’Amelie dala kíséri végig. Óhatatlanul eszembe jut a közismert film, amelynek a betétdala.

Az első percekben összefüggéseket keresek a romantikus vígjáték jelenetei és a színpadon látott történések között. Megtévesztve próbálok párhuzamot vonni a díszlet- és jelmezvilág, a karakterek tulajdonságai, a két alkotás hangulata között. Nem találok. Kétségbeesésemben a keddi szakmai beszélgetésen elhangzottakra gondolok: a zenének az előadáshoz kell íródnia, együtt kell élnie a hangi és képi világnak, közösen kell egységet alkotniuk… Egy ismert hangsor felcsendülése érthetetlenséget kelt a nézőben, hamis információt közvetít számára.

           

A kezdeti zavart feloldotta Bandura Emese játéka. Pontos bábmozgatásával élővé tette a térben található gyerekjátékokat. A történet eleje megformált, átvezető szerepe van a rendrakásnak, a „kacatok” elpakolásának. Ebben a helyzetben találhat rá a bábszínész későbbi kellékére, a mese főszereplőjére, a boszorkányok kakukktojására, az emberek világába menekült Hellára. Meglepő találkozás. Hogyan kerülsz te ide? – kérdezi az élő szereplő, majd mozgatni kezdi a babát már bábként. Hiszen te élsz! – kiált fel örömében a bábos. Ez a kezdés megengedi azt a viszony kialakulását, amely a következőkben az alkotás fő mozgatórugójává válik.

A tárgyak animálása a rendező, Szilágyi Regina fantáziavilágának és ötletességének gazdagságát tükrözi. Elképzeléseit az előadó úgy viszi véghez, hogy amikor szekrényből, tükörből, és egyszerű fapálcából rögtönzött boszorkánymestert megszólaltatja, a közönség felhőtlen nevetésbe tör ki. A kellékek a következőkben sem a konkrét minőségükben vannak felmutatva, a cérnagomolyag és a teáskanna egyaránt szolgál boszorkányfejként.

Az interaktivitás itt nem csak látszat, ahogyan azt többször is tapasztalhattuk költői kérdések formájában. A beszélgetés a boszorkány és a gyerekek között valóban megtörténik, együtt mondják el Hellának, mit kell tennie egy igazi boszorkánynak a királyfival, Hófehérkével, milyen átkokat kell szórnia áldozatára. A közönségből a gyereket a boszorkány hívja színpadra, de Hella menti meg. Így lehet szerethető a főhős, aki a törvénnyel szembeszegülve bizonyítja jóságát.

Bandura Emese bábkezelése kifinomult és szeretetteljes. Hella gesztusai félreérthetetlenek, szándékait érthetően közli. A bábszínész többirányú figyelme meglepő. Élő szereplőként mesét olvas, amíg bábjának a legnagyobb döntést kell meghoznia, vállalja a halált –rongybabává változva ─, vagy a gonoszság mellé szegődik.  Hella rongybabává változik.

A mese megoldása kidolgozatlan. Ezt bizonyítja a gyerekek többszöri kérdésfeltevése – Vége van? Akkor most ennyi volt? ─  A hintába ültetett baba közönség felé való irányítása hangulatos kép, de nem tartom célszerűnek befejezésként alkalmazni, hiszen a hintáztatás nem egyértelműen a rongybabai mivoltot fejezi ki, hiszen egy gyereket, egy élő szereplőt is hintáztathatunk. Végül mosoly kerül a baba arcára, a tapsrendnél a bábszínész viszont szomorú arccal búcsúzik közönségétől.

DEÁK Katalin