Csiky Gergely Állami Magyar Színház Bábtagozata: Fafej
A helyszín egy puszta táj, amin csak két dombocska látható. Szárazság van, hősünk az egyetlen élőlény a környéken, családja már meghalt, ott fekszenek, az egész csak egy halom kiszáradt fa. Fafej várakozik, várja, hogy történjen valami, jelenjen meg a hajtás, várakozásában pedig egyhangúan telnek napjai: megmássza a dombot, fotoszintetizál, próbálja megőrizni a vizet az eljövendő hajtásnak és beszél az elszáradt fadarabokhoz. Ostobaságokról vagy pont nagy igazságokról beszél, néha meg hozzá illő favicceket mond. (Kedvencem: mi az? Két betű és fából van.) A becketti várakozós, világvégi hangulatot ezek a humoros beszólások törik meg, de a súlyossága végigkíséri az előadást. A kis fa marionett emberi problémákkal küszködik, „nincs semmi jó”, „mi vagyok? – egy semmi”, és ehhez hasonló következtetésekre jut, de próbálja végezni a dolgát, türelmesen várni a hajtást. A szöveg nagyon rájátszik a hős fa voltára, mindenféle fával kapcsolatos szófordulatokat hallhattunk a fabáb szájából: „mi fán terem”, „ilyen fából faragtak” vagy „nem akarok arra gondolni, mert letör”.
Nagyon lekötötte figyelmemet a bábmozgatás. Ez a marionett kifinomult mozgásokra képes, és meg is teszi. A bábos hihetetlen hozzáértését tükrözi minden mozdulat, amit Fafej tesz. Felmászik a dombra, leül, lecsúszik, megfordul, belelép a konzervdobozba, rugdossa a nejlont, ráül a farakásra, előre hajol, megnézi az évgyűrűit, nyújtózkodik.
Ami viszont zavart, az a szereplő hangja, ugyanis Vass Richárd majdnem a saját hangszínén mondja végig Fafej monológját. Hiányoltam egy stilizáltabb hangot, amely jobban kifejezné a figura karakterét, és ez egységesebbé tenné magát az előadást. A használt hang természetessége számomra megtörte az illúziót, és ugyanezt tette a piros cipő is, mellyel a bábos eloltotta a felgyúlt farakást. Egyesek ezt a tűzoltókocsi illusztrálásaként magyarázták, de számomra csak zavaró volt, dramaturgiailag semmilyen funkciót nem találtam a piros szín használatának. A bábos jelenléte nem csak ekkor válik hangsúlyossá, gyakran jelenik meg segítő keze, elindítja a hajszárítót, hogy Fafej tudjon fotoszintetizálni, amikor meg a szereplő belegabalyodik saját cérnáiba, kibogozza őket, és meg is jegyzi: „jól leszerepeltél”. A cipő megjelenésekor viszont a piros szín önkényesnek tűnik, és az, hogy ugyanazon a hangon szólal meg a bábos, mint Fafej, megtöri azt az illúziót, miszerint a báb élne.
Ebben a sivár térben azt hinnénk, fásulttá válik az ember a fa, de Fafej mégis érzékeny lény marad. Többször is elmondja, hogy „a líra, az fából van”, és az előadás végére – mire megjelenik a hajtás, elülteti és megöntözi a tartogatott vízzel – még verset is költ, halála előtt így válik teljessé élete, és Fafej kiszáradhat, mint a családja.
AVRAM Laura
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése