„ALUSZTOK?”

Kádár vitéz legendája c. előadásról

  

Bemegyek az előadásra. Az első kép: trapéz alakú paraván természetes zsákanyaggal beborítva. Közepén kis rés. Gondolkodom. A natúr anyaghasználat „divatos mostanában”, lásd a korábban látott Jancsi és Juliska, vagy a Csillaglépő Csodaszarvas előadásokat. Tovább gondolkodom. Vajon hol jelennek meg az első arcok, hol történnek az események, milyen térben mozognak a bábok, milyen történetet mesélnek? A díszlet semleges és ígéretes. „Káz-dő-ggyyééék! Káz-dő-ggyééék!” – szokták kiabálni a gyerekek, s most bennem is ez a gondolat mocorgott.

Megjelenik egy ember kikiáltó szerepében és miután emlékeztet arra, hogy hova jöttünk, nekünk  „méltánytalan, tepsedő, érdektelen, haszontalan” utókornak, akit nem érdekelnek az ehhez hasonló legendák, előad egy történetet név szerint Kádár Vitéz legendáját. Mondhatom szép kezdet. Ha a szövegtől eltekintünk, ez a jelenet nem lenne fölösleges, hiszen az előadásnak vásári bábjáték jelleget kölcsönöz. Aztán elkezdődik valami. Hogy bábelőadás, arról egyáltalán nem vagyok meggyőzödve, de egy biztos, bábok azért voltak az előadásban, technikájuk szerint állítólag „sziciliai jellegű naiv marionettféle bábok”. Szóval valamiféle bábok, melyek számomra egyszerű tárgyak maradtak.

 Az előadás párbeszédei hosszabb társalgások, amelyekhez ha az adott, amúgy is statikus, szinte mozgásképtelen bábokat alkalmazzuk, az előadás látvány szempontjából monotonná és élvezhetetlenné válik. Nem beszélve arról, hogy a tér amiben mozognak nem más, mint a bevezetőben említett kis rés. A tér és a díszlet nincs kihasználva, ám kísérletek azért vannak. Bátrabban!

 Ha a bábokat fölösleges egy teljes jeleneten keresztül nézni, inkább a színészeket kezdem figyelni, azoknak minden mozgását, rezdülését, hibáját vagy éppen az erényét. Ezért minden, ami nem szándékos felerősödik (pl. a kezek amelyek a díszletet fordítják nem egységesek; az egyik kezet „nem látom” mert fekete kesztyűt visel, a másik viszont teljesen „civilként” fordítja meg a teret jelző díszletet), ami pedig szándékos, közönségessé válik (pl. a báb és annak mozgatója közti kapcsolat).

Már az előadás nyitómondatai közvetlenül a nézőt szólítják meg, s ettől fogva, a színészek folyamatosan szem előtt tartják őt. Próbálnak nem megfeledkezni, inkább fenntartani egyfajta viszonyt a nézővel, ami erénye az előadásnak. Így számomra az előadás egyik kiemelkedő pillanata az volt, amikor a Kádár Vitézt mozgató színész (Meleg Attila) „kiszól”, s megkérdezi alszunk-e. Aludni éppen nem aludtam, de az előadást már hosszú percek óta rádiójátékként figyeltem.

A végére csak egy kérdésem maradt: mi volt az a kék fény, ami egész előadás alatt a kis résen a szemembe világított?

BODOR Emőke