Petőfi Sándor, Kovács Ildikó, Simó Enikő és Demeter Feremc: János Vitéz – Kejfeljancsi Komédiás Kompánia (Kolozsvár)
Zsúfolásig telt a nézőtér. Mindenki valamiért látni akarta János Vitézt. A gyerekek azért, hogy megismerjék és elkísérjék a főhőst a csatába, s majd vele együtt keressék meg szép Juliskát, a felnőttek talán azért, mert ez az utolsó előadás, melyben Kovács Ildikó keze munkája is benne van. Én csak egyszerűen látni akartam, s talán ezért szinte nem kaptam helyet az előadásra. Tévedés lett volna.
Az előadás a Petőfi-szöveget használja fel, de hogy az egésznek egy vásári bábjáték jellege is legyen, az elején egy hírmondó – jelen esetben a bábszínész Demeter Ferenc – üdvözli a nézőt és felajánlja, hogy elmondja, átadja ezt a történetet. Megjelenéséből közvetlenség sugárzik, mellyel már az első pillanatban elnyeri a gyerekek szimpátiáját. Ettől a perctől kezdve nem jelent gondot a gyerekek figyelemfenntartása, úgy ahogy az sem, hogy egy adott jelenethez önként vállalkozó gyereket kiválasszon. Interaktív kis játékok alakulnak ki a színész és báb, báb és néző, néző és színész között.
Van egy olyan mondás, miszerint nem minden bábos jó színész, és nem minden színész jó bábos. A látott előadás esetében igaz lehet ez a kijelentés, hiszen gyakran éreztem a színészi jelenlét hiányát, a váltások nehézkességét. Ezt aztán az előadás nyelvezete még hangsúlyosabbá tette, hiszen a Petőfi által használt népi, költői nyelv nehezen egyeztethető a mai 21. századi nyelvhasználattal. Ettől az előadás számomra szaggatottá vált. Mindezek ellenére a történet jól végigkövethető.
Szép az előadás képi megfogalmazása. A különböző típusú bábok, harmóniát alkotnak egymás között, így nem válik zavaróvá például az sem, amikor egyik szereplő maszkként, másik pedig síkbábként elevenedik meg. A báboknak egy része (lásd János Vitéz, Juliska, a huszárok) mézeskalács figurához hasonlítanak, s ez már önmagában egy történetet hordoz. Ételként tekintek a mézeskalácsra, amit aztán megeszek, megemésztek. Így van ez az előadással is. Megnézem, majd befogatom.
A bábok igényes megválasztásával ellentétben a díszlet nem szolgálja az előadást. Néhol azt láttam, hogy a legapróbb részletekig ki van dolgozva, máshol viszont azt, hogy kidolgozatlan, elavult s ez által jelentéktelen. Ilyen volt számomra minden festett díszlet, bizonyos helyszínek jelzésként való megjelenítése (pl. Franciaország-Párizs).
Számomra a bábszínházban elmaradhatatlan a csoda, a varázslat. Mindig kell történjen valami egészen különleges. Ez gyakran „véletlenül kimarad”, „szándékosan elmarad” vagy éppen nem ott van ahol annak lennie kellene. Ebben az előadásban (szinte) volt varázslat is. A határon jártunk. Csak nem volt elég időm megenni a mézeskalácsot. De ott volt egy pillanatig. Valahol a gondolataimban. Valahol Tündérországban.
BODOR Emőke
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése