Az 1001 Mese Bábszínház "A kígyónyelvű sárkány" című előadásáról
Tisztelem az egyéni előadókat, munkájukat és bátorságukat. Ez a gondolat élt bennem az 1001 Mese Bábszínház A kígyónyelvű sárkány előadására várva. A műsorfüzetben levő ismertetőt olvasván is fontosnak tartottam a feltüntetett tematikát, hiszen a ma társadalmában (is) aktuális tematika a barátság. Érdemes róla beszélni, írni, előadni. A színház nyelvén megszólaltatni ezt a jelenben már hiányként élő emberi kapcsolatot, feladat és (szerintem) kötelesség is. Átgondolni, hogy ezt miképpen érdemes, még nagyobb.
Az előadás három éves kortól nézhető. Legalábbis az alkotók szerint. Ezt nem csak én cáfolom, hanem az október 4-ei előadás is. A színház stúdiótermébe óvodás kisgyerekek érkeztek. Beültek a lesötétített terembe, és kíváncsian várták, mi fog történni.
Az előadás tervezőjének és kivitelezőjének egyaránt tudnia kell, milyen térben fog játszani. A sötétségben a gyermek fél, hiszen egyedül érzi magát. Kettesben marad a színpadon megjelenő figurával. Ennek tudatában az előadó nem választhatja a játék terében is a sötétséget, még akkor sem, hogyha az elképzelt látvány ilyen formában nyer jelentést.
A harmincöt perc mesemondással veszi kezdetét: „Élt egyszer szép helyen egy király, aki legyőzte a gonoszság szellemét…” Erre némán figyel a közönség, talán a történet szelídsége miatt, talán a még bennük levő kíváncsiságért vagy, mert tudják: minden mese ilyenformán kezdődik.
Az előbbiek következményekét megjelennek a szereplők, mint bábuk a királyi palotában. Érthető változás. Tudjuk, kik azok, hiszen róluk szólt az előtörténet is. Az útnak indult királyfi először a sötétség katlanához ér. A folyton változó, festett hátterek izgalmasak kidolgozottak, témához illőek. A bábuk ebbe a stilizált környezetbe beleillenek, ám anyagaik és méreteik egymáshoz való viszonya számomra kérdéses.
Az Óriás maszkban való megjelenése megosztja a közönséget. Van, akiből kitör a nevetés, másokban félelmet kelt a teljes sötétségből előbukkanó gonosz arc látványa. A kétségbeesést bizonyítja a többször feltörő gyereksírás. Ez a reakció csitíthatatlanná válik, olyannyira, hogy az édesanyának gyermekét ki kell vinnie a stúdióból.
E kapcsán elgondolkodtam azon, milyen felelősséggel bír egy előadás alkotója a gyermek lélektanát tekintve. Mennyire kell ismernie egy előadónak, hogy bizonyos helyzetek milyen reakciókat váltanak ki a háromévesekben, és hogy ezeknek az élményeknek később milyen következményei lesznek. E probléma megoldásaként szolgálna az ajánlott életkor megváltoztatása, nem csak az említettek szempontjából, hiszen az előadás dramaturgiájának megértése is egy magasabb értelmezési szintet feltételez.
Az előadás kezdetekor bennem levő tisztelet megmaradt, sőt felerősödött. Becsülöm Bereczky Gyula hivatásában, szakmájában való hitét. Színházi nyelve sajátos, egyedülálló bábszínházi stílussal rendelkezik egész Erdély területén. Láthatóan van benne szeretet a gyermekek iránt, illetve alázat a művészettel szemben.
DEÁK Katalin
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése