EGYSÉGRE FEL!

Tematikus szakmai beszélgetés. Téma: A képzőművészet és a bábszínház

Ha egy nappal korábban egy meghívott sem tudott jelen lenni a tematikus szakmai beszélgetésen, szerdán már egyenesen három meghívottal volt alkalmunk beszélgetni a képzőművészet szerepéről a bábszínházban. A meghívottak név szerint Deák Barna, a színház volt munkatársa, plakáttervező, de tervezett már bábszínházi figurákat is, Dávid Eszter képzőművész és Takács Tímea frissen végzett látványtervező.

A beszélgetés nem nyúlt bele az éjszakába, hiszen látszólag minden kérdésben egyetértettünk. A képzőművészet részévé kell váljon bármilyen bábszínházi produkciónak, de ez fordítva is érvényes. A képzőművészet, meg kell ismerkedjen,  jobban oda kell figyeljen a bábszínházra. Mindkét művészeti ág alapja a látvány, így például egy „jó” bábelőadás élő kiállításnak is tekinthető.

A bábszínész felelős bábjáért, tehát alkotóvá kell válnia ahhoz, hogy kiismerje azt a tárgyat, amelynek majdan életet ad. Ez persze nem jelenti azt, hogy maga kivitelezi a bábot (bár erre is sok példa van), de részt vesz annak létrehozásában. Amikor egy képzőművész elkészít egy bábtervet, szem előtt kell tartson bizonyos korlátokat. A fantáziáját szabadon engedheti, ám mindig figyelembe kell vegye a báb technikáját. 

Ha eddig csak a bábot említettem mint képzőművészeti alkotás, úgy gondolom, hogy a megfelelő díszlet elkészítése, megtervezése ugyanolyan fontos. Többször elhangzott az est folyamán az „egységre való törekvés” fontossága. A bábfigura által képviselt világ és a megjelenített világ (díszlet) egységben kell legyen.

Az anyag kiválasztása nagyon fontos egy bábelőadás esetében. Minden anyag jelentést hordoz magában, és sajátos világot képvisel. Abban az esetben, ha természetes anyagokat használunk egy előadásban, egyszerű falusi világra utalunk, ha pedig értékesebb anyagokat használunk (pl. bársony, selyem) nemesi világot idézünk elő. Ugyanezt kell figyelembe vennünk a ruhák, kosztümök elkészítésekor. Úgy ahogy az anyag, a színek kiválasztása, használata, variálása is lényeges. Mindent tudatosan kell megválasztani és következetesen kell alkalmazni.

E téma kapcsán mindannyian egyetértettünk abban, hogy ha a színészek együttműködnek egy képzőművésszel mindenképp igényesebb előadás jön létre.

Kámforrá vált

Az est második felében elemeztük az előadásokat. A beszélgetés során – a témát figyelembe véve – képzőművészeti szempontból is tárgyaltuk az aznap látott előadásokat. Egy adott ponton, akarva-akaratlanul  szó esett a Cimborák Bábszínház előadásaiban használt bábokról. Pontosabban 2 rég nem látott, „eltévedt”, kámforrá vált vagy talán elrabolt figuráról (remélem nem!). Minden mese jól végződik, ezért szeretnénk, hogy a mi mesénknek is jó legyem a vége. De ehhez...meg kell találni őket!

Figyelem! Figyelem!

Közhírré tétetik, ...

...hogy mindenki ismeri a A kiskakas gyémánt félkrajcárja mesét!

 ...és hogy sokan még az előadást is láthatták!

...hogy így kezdődik:  „Volt a világon egy szegény asszony, annak volt egy kis kakasa. Csak ott keresgél, csak ott kapargál a kiskakas a szemétdomb tetején, s egyszer csak talál egy gyémánt félkrajcárt. Arra megy a török császár...”

...hogy a mese eddig tartott.

 És tovább nem mondhatom, hiszen elveszett az öregember és a szegény asszony sem találja a haza vezető utat! Milyen mese az, amiben nincsenek szereplők? Milyen bábelőadás az, amiben nincsenek bábok? Nélkülük nincs is mese, hacsak... Meg nem keressük őket! Ha kell az Óperenciás tengeren is túl megyünk, hogy visszahozzuk őket a mesébe! Ha a leírások alapján ráismersz a két bábra, hozd vissza őket a mesébe!  Leírás: 2 bunraku típusú báb (öregasszony és öregember), kb. 70 cm, szépek és a vágynak haza. Ha rájuk találsz, kísérd őket haza. Köszönjük!

BODOR Emőke

ZIÁN & KOPIK

DEÁK Katalin

„ILYEN FÁBÓL FARAGTAK”

Csiky Gergely Állami Magyar Színház Bábtagozata: Fafej

A helyszín egy puszta táj, amin csak két dombocska látható. Szárazság van, hősünk az egyetlen élőlény a környéken, családja már meghalt, ott fekszenek, az egész csak egy halom kiszáradt fa. Fafej várakozik, várja, hogy történjen valami, jelenjen meg a hajtás, várakozásában pedig egyhangúan telnek napjai: megmássza a dombot, fotoszintetizál, próbálja megőrizni a vizet az eljövendő hajtásnak és beszél az elszáradt fadarabokhoz. Ostobaságokról vagy pont nagy igazságokról beszél, néha meg hozzá illő favicceket mond. (Kedvencem: mi az? Két betű és fából van.) A becketti várakozós, világvégi hangulatot ezek a humoros beszólások törik meg, de a súlyossága végigkíséri az előadást. A kis fa marionett emberi problémákkal küszködik, „nincs semmi jó”, „mi vagyok? – egy semmi”, és ehhez hasonló következtetésekre jut, de próbálja végezni a dolgát, türelmesen várni a hajtást. A szöveg nagyon rájátszik a hős fa voltára, mindenféle fával kapcsolatos szófordulatokat hallhattunk a fabáb szájából: „mi fán terem”, „ilyen fából faragtak” vagy „nem akarok arra gondolni, mert letör”.

Nagyon lekötötte figyelmemet a bábmozgatás. Ez a marionett kifinomult mozgásokra képes, és meg is teszi. A bábos hihetetlen hozzáértését tükrözi minden mozdulat, amit Fafej tesz. Felmászik a dombra, leül, lecsúszik, megfordul, belelép a konzervdobozba, rugdossa a nejlont, ráül a farakásra, előre hajol, megnézi az évgyűrűit, nyújtózkodik.

Ami viszont zavart, az a szereplő hangja, ugyanis Vass Richárd majdnem a saját hangszínén mondja végig Fafej monológját. Hiányoltam egy stilizáltabb hangot, amely jobban kifejezné a figura karakterét, és ez egységesebbé tenné magát az előadást. A használt hang természetessége számomra megtörte az illúziót, és ugyanezt tette a piros cipő is, mellyel a bábos eloltotta a felgyúlt farakást. Egyesek ezt a tűzoltókocsi illusztrálásaként magyarázták, de számomra csak zavaró volt, dramaturgiailag semmilyen funkciót nem találtam a piros szín használatának. A bábos jelenléte nem csak ekkor válik hangsúlyossá, gyakran jelenik meg segítő keze, elindítja a hajszárítót, hogy Fafej tudjon fotoszintetizálni, amikor meg a szereplő belegabalyodik saját cérnáiba, kibogozza őket, és meg is jegyzi: „jól leszerepeltél”. A cipő megjelenésekor viszont a piros szín önkényesnek tűnik, és az, hogy ugyanazon a hangon szólal meg a bábos, mint Fafej, megtöri azt az illúziót, miszerint a báb élne.

Ebben a sivár térben azt hinnénk, fásulttá válik az ember a fa, de Fafej mégis érzékeny lény marad. Többször is elmondja, hogy „a líra, az fából van”, és az előadás végére – mire megjelenik a hajtás, elülteti és megöntözi a tartogatott vízzel – még verset is költ, halála előtt így válik teljessé élete, és Fafej kiszáradhat, mint a családja.

AVRAM Laura

„DÖBRÖGI JÖN, JUJJ!”

A Puck Bábszínház Ludas Matyi c. előadásáról

„De a mi Matyinkra csak nem akadtunk” – jelentik ki a kerettörténetben a vándorkomédiások. Hát én sem leltem a mi Matyinkra, sem a Fazekas Mihályéra. Nem a régi, megszokott szövegek átírásával van problémám, hiszen többször láttunk színpadra vitt, aktualizált történeteket, amelyek működőképesek voltak, rólunk és hozzánk szóltak. A Puck Bábszínház Matyija nem átirat, de nem is hű adaptáció. Nem emlékeztet gyermekkorom Ludas Matyijára.

Az előadás bonyodalma nincs helyzetbe hozva. Döbrögi színre lépése nem kelt feszültséget. Sem jelmezben, sem viselkedésben nem különbözik kísérőitől. A hatalom ábrázolása félúton maradt, talán el sem volt indítva. Ezért már öniróniának minősül egyik komédiás kiszólása: „Döbrögi jön, jujj!” Az Úr figuráját megtestesítő színész lötyög a játéktérben. Előrejön, majd hátramegy azt az érzést keltve, mintha ő maga sem tudná, hol tart éppen a történet, mi a feladata. 

Egyik pillanatban párbeszéd folyik, amelyben Matyi nem akar ingyen ludat adni „valakinek”, a következőben már fel-felemelt botokat látunk, és csupán előismereteinkre alapozva döntjük el: biztosan most kapja a szemtelen fiú az ötven ütést.

Ludas Matyi figurája számomra érthetetlen az élő szereplő és a báb megformálását tekintve egyaránt. Miért van a bábnak téglavörös haja és a színésznek ugyanolyan színű parókája? Miért visel rózsaszín inget? Hozzám nem ért el az üzenet. Néha a hasonló ruhába öltözött színész mozgatja, máskor a vándorkomédiások egyike szólaltatja meg magas női hangon főhősünket.

Az összjáték sem teremtődik meg az előadásban. A színészek társaik szavába vágnak, a dialógusoknál elbeszélnek egymás mellett.

Amikor Ludas Matyi álruhába öltözve sző cselt Döbrögi ellen, az őt mozgató színész is felvesz egy subát és egy pelerint, ahogyan az idegen ács képébe bujtatott báb. A következő két leszámolásnál viszont csak a bábot öltöztetik át, a színész továbbra is a suba-pelerin kombinációjában maradt.

Fazekas Mihály Döbrögije sem lángelme, de nem is teljesen ostoba. A Puck Bábszínház Nagy Úrja viszont teljesen együgyűként viselkedik, hiszen mindháromszor engedi Matyinak, hogy bosszút álljon rajta. Nem számít, hogy a kötél már rég lehullt róla és könnyedén elszaladhatna. Sőt még a bugyogóját is lehúzza, így segíti „ellenségét”. A cselszövés rituáléja sem teljes értékű. Matyinak nem kell furfangot alkalmaznia, hogy átjárjon Döbrögi eszén, hiszen az ellenfél szerepe teljesen megszűnt. Nem kell lekötöznie, mert megteszi az magától, nincs szüksége helyzeteket kitalálni, bekerítenie Döbrögit, úgy sem futamodik meg.

A drámai feszültség alapjaiban megsemmisül. A történet érthetetlenül zötyög előre.

Habár a keret megvan egy tiszta előadás létrehozására, ez az esély sem színészileg, sem a rendezői munkában nem valósul meg.

A díszlet- és jelmezvilág gazdagsága azt igazolja, hogy a Puck Bábszínház rendelkezik azzal az alapanyaggal, amiről sok társulat csak álmodni mer. A birtokukban lévő lehetőségekkel fantázia, igényesség és jól felépített rendszer birtokában szakszerűen és érvényesen lehetne dolgozni.    

DEÁK Katalin

MÉZESKALÁCS VARÁZSLAT

Petőfi Sándor, Kovács Ildikó, Simó Enikő és Demeter Feremc: János Vitéz – Kejfeljancsi Komédiás Kompánia (Kolozsvár)

Zsúfolásig telt a nézőtér. Mindenki valamiért látni akarta János Vitézt. A gyerekek azért, hogy megismerjék és elkísérjék a főhőst a csatába, s majd vele együtt keressék meg szép Juliskát, a felnőttek talán azért, mert ez az utolsó előadás, melyben Kovács Ildikó keze munkája is benne van. Én csak egyszerűen látni akartam, s talán ezért szinte nem kaptam helyet az előadásra. Tévedés lett volna. 

Az előadás a Petőfi-szöveget használja fel, de hogy az egésznek egy vásári bábjáték jellege is legyen, az elején egy hírmondó – jelen esetben a bábszínész Demeter Ferenc – üdvözli a nézőt és felajánlja, hogy elmondja, átadja ezt a történetet. Megjelenéséből közvetlenség sugárzik, mellyel már az első pillanatban elnyeri a gyerekek szimpátiáját. Ettől a perctől kezdve nem jelent gondot a gyerekek figyelemfenntartása, úgy ahogy az sem, hogy egy adott jelenethez önként vállalkozó gyereket kiválasszon. Interaktív kis játékok alakulnak ki a színész és báb, báb és néző, néző és színész között.

Van egy olyan mondás, miszerint nem minden bábos jó színész, és nem minden színész jó bábos. A látott előadás esetében igaz lehet ez a kijelentés, hiszen gyakran éreztem a színészi jelenlét hiányát, a váltások nehézkességét. Ezt aztán az előadás nyelvezete még hangsúlyosabbá tette, hiszen a Petőfi által használt népi, költői nyelv nehezen egyeztethető a mai 21. századi nyelvhasználattal. Ettől az előadás számomra szaggatottá vált. Mindezek ellenére a történet jól végigkövethető.

Szép az előadás képi megfogalmazása. A különböző típusú bábok, harmóniát alkotnak egymás között, így nem válik zavaróvá például az sem, amikor egyik szereplő maszkként, másik pedig síkbábként elevenedik meg. A báboknak egy része (lásd János Vitéz, Juliska, a huszárok) mézeskalács figurához hasonlítanak, s ez már önmagában egy történetet hordoz. Ételként tekintek a mézeskalácsra, amit aztán megeszek, megemésztek. Így van ez az előadással is. Megnézem, majd befogatom.

A bábok igényes megválasztásával ellentétben a díszlet nem szolgálja az előadást. Néhol azt láttam, hogy a legapróbb részletekig ki van dolgozva, máshol viszont azt, hogy kidolgozatlan, elavult s ez által jelentéktelen. Ilyen volt számomra minden festett díszlet, bizonyos helyszínek jelzésként való megjelenítése (pl. Franciaország-Párizs).

Számomra a bábszínházban elmaradhatatlan a csoda, a varázslat. Mindig kell történjen valami egészen különleges. Ez gyakran „véletlenül kimarad”, „szándékosan elmarad” vagy éppen nem ott van ahol annak lennie kellene. Ebben az előadásban (szinte) volt varázslat is. A határon jártunk. Csak nem volt elég időm megenni a mézeskalácsot. De ott volt egy pillanatig. Valahol a gondolataimban. Valahol Tündérországban.

BODOR Emőke

SZAKRÁLIS FÖLDRAJZ, BÁBSZÍNHÁZ, CSILLAGKÉPEK ÉS NÉPMESÉK

Nem tudtam eldönteni a péntek esti szakmai beszélgetéssel kapcsolatosan, hogy mi meredekebb, a téma vagy a meghívottnak a foglalkozási köre. A téma a népmesei elemek téralkotó szerepe a bábszínházi rendezésben, a meghívott (Balla Ede Zsolt) pedig szakrális földrajzzal foglalkozik. Na ugye?

A közel két és fél óra alatt inkább a szakrális földrajz és a népmesei elemek kapcsolatáról volt szó, a téralkotó szerep a bábszínházi rendezésben elmaradt, az aznapi előadásokról való beszélgetés pedig háttérbe szorult. Hogy mi is a szakrális földrajz, azt nem egyszerű elmagyarázni. Szűkebb értelemben a szent helyek kérdésével foglalkozó tudományág, bővebb értelemben pedig a földrajzi helyeknek az égi szinten található jelekkel való megfeleltetése.

Az egységnek többféle felosztása lehetséges: a kettősség (jó és rossz, férfi és nő), hármasság (felső, alsó és középső világ, a fa koronája, gyökere és törzse), négyes felosztás (évszakok, égtájak, a négy elem), tizenkettes (óra, iránytű, évkör) vagy huszonnégyes (holdházak). A magyar népmesék az ekliptika (a nap útja) szintjén haladnak, a tizenkettes felosztás szerint, de egyéb mágikus számokat is fellelhetünk bennük, három királyfi szokott lenni, a sárkány meg általában hétfejű. A szakmai beszélgetésen a tizenkettes felosztással foglalkoztunk a legtöbbet. A meghívott felrajzolta az évkört a táblára, feltüntette a csillagjegyek jeleit, megmagyarázta őket, bejelölte a Tejutat, majd különböző népmesei elemeket végigvonultatott az évkör minőségein. Az égig érő fa a Tejútnak felel meg, mint ahogy a népmesékben az útelágazás is. Az Óperenciás tenger valószínűleg a Halakkal hozható kapcsolatba, a király az Oroszlánnal, a Hunor és Magor az Ikrekkel, hiszen egymást erősítő, egymásért harcoló testvérekről van szó, a Romulus és Remus típusú testvérek viszont a Halakkal, mert egymás ellen harcolnak. A korábban látott előadás, a János Vitéz egész történetét végigvittük az évkörön a Kostól indulva, és az Iluska feltámadásán keresztül visszatérve a Koshoz, de meghívottunk elmondta, nem minden népmese megy teljesen végig, például a Kőműves Kelemen csak a Bakból a Vízöntőbe való áttérést tartalmazza.

Amikor egy népmeséből kiindulva próbálunk létrehozni egy előadást, érdemes ezen a szinten is elemezni a történetet, hiszen a fizikai, életképi helyzet egy lelki szinttel, égi változattal is társul. Mindennek a helyén kell lennie, másképp helytelenné válik, és ez minden probléma forrása. Az ember is azért van, hogy a helyét megtalálja, fogalmazta meg Balla Ede Zsolt.

AVRAM Laura

MENEKÜLÉS AZ EMBEREK VILÁGÁBA

A Harag Társulat Brighella Bábszínház „Boszorkány születik” c. előadásáról

Az előadást Yann Tiersen La Valse d’Amelie dala kíséri végig. Óhatatlanul eszembe jut a közismert film, amelynek a betétdala.

Az első percekben összefüggéseket keresek a romantikus vígjáték jelenetei és a színpadon látott történések között. Megtévesztve próbálok párhuzamot vonni a díszlet- és jelmezvilág, a karakterek tulajdonságai, a két alkotás hangulata között. Nem találok. Kétségbeesésemben a keddi szakmai beszélgetésen elhangzottakra gondolok: a zenének az előadáshoz kell íródnia, együtt kell élnie a hangi és képi világnak, közösen kell egységet alkotniuk… Egy ismert hangsor felcsendülése érthetetlenséget kelt a nézőben, hamis információt közvetít számára.

           

A kezdeti zavart feloldotta Bandura Emese játéka. Pontos bábmozgatásával élővé tette a térben található gyerekjátékokat. A történet eleje megformált, átvezető szerepe van a rendrakásnak, a „kacatok” elpakolásának. Ebben a helyzetben találhat rá a bábszínész későbbi kellékére, a mese főszereplőjére, a boszorkányok kakukktojására, az emberek világába menekült Hellára. Meglepő találkozás. Hogyan kerülsz te ide? – kérdezi az élő szereplő, majd mozgatni kezdi a babát már bábként. Hiszen te élsz! – kiált fel örömében a bábos. Ez a kezdés megengedi azt a viszony kialakulását, amely a következőkben az alkotás fő mozgatórugójává válik.

A tárgyak animálása a rendező, Szilágyi Regina fantáziavilágának és ötletességének gazdagságát tükrözi. Elképzeléseit az előadó úgy viszi véghez, hogy amikor szekrényből, tükörből, és egyszerű fapálcából rögtönzött boszorkánymestert megszólaltatja, a közönség felhőtlen nevetésbe tör ki. A kellékek a következőkben sem a konkrét minőségükben vannak felmutatva, a cérnagomolyag és a teáskanna egyaránt szolgál boszorkányfejként.

Az interaktivitás itt nem csak látszat, ahogyan azt többször is tapasztalhattuk költői kérdések formájában. A beszélgetés a boszorkány és a gyerekek között valóban megtörténik, együtt mondják el Hellának, mit kell tennie egy igazi boszorkánynak a királyfival, Hófehérkével, milyen átkokat kell szórnia áldozatára. A közönségből a gyereket a boszorkány hívja színpadra, de Hella menti meg. Így lehet szerethető a főhős, aki a törvénnyel szembeszegülve bizonyítja jóságát.

Bandura Emese bábkezelése kifinomult és szeretetteljes. Hella gesztusai félreérthetetlenek, szándékait érthetően közli. A bábszínész többirányú figyelme meglepő. Élő szereplőként mesét olvas, amíg bábjának a legnagyobb döntést kell meghoznia, vállalja a halált –rongybabává változva ─, vagy a gonoszság mellé szegődik.  Hella rongybabává változik.

A mese megoldása kidolgozatlan. Ezt bizonyítja a gyerekek többszöri kérdésfeltevése – Vége van? Akkor most ennyi volt? ─  A hintába ültetett baba közönség felé való irányítása hangulatos kép, de nem tartom célszerűnek befejezésként alkalmazni, hiszen a hintáztatás nem egyértelműen a rongybabai mivoltot fejezi ki, hiszen egy gyereket, egy élő szereplőt is hintáztathatunk. Végül mosoly kerül a baba arcára, a tapsrendnél a bábszínész viszont szomorú arccal búcsúzik közönségétől.

DEÁK Katalin

EZT MONDTUK…

 

•           Aktualizáltak? Végül is, az minden nap megtörténhet, hogy olvasol egy könyvet…

•           Te most nem improvizálsz, hanem olvasod a füzetedből.

  

•           Ha az ember röhejes, az is rokon a humorral.

•           A helyett azt mondom, hogy… hát szóval nem mondok semmit.

•           Az utcánkban most csinálják…az utcát.

•           A nézőben egy kérdés van: miért ültem én ide be?

•           Nem elég, hogy bábos vagyok, még szektásnak is hívnak.

•           Bábos vagyok. Színházban dolgozom. Magyar vagyok. Romániában élek. Ennyi frusztrációt…

•           Most én akkor hová dugjam ezt az ujjam? (kesztyűsbáb)

•           Azért jöttem bábszínésznek, mert itt egy biztos: se matek, se infó.

•           A bábszínház nem kocsma.

•           Ha ott még kezeket, lábakat is mozgattak volna… nagy probléma lett volna.

•           Volt olyan előadás, amit rendes, jól működő bábokkal csináltunk?

 •           - A mai színház innen (a bábszínházból) indul ki.

              - Te mit lopsz innen?

•           Nálunk a határidő az ihlet.

•           Lehet, hogy a munka használ.

•           Ismeretlenül sétáljanak a kritikusok az utcán. Inkognitóban, mint Mátyás király.

•           Szeretem megírni az első mondatokat. Csak az a baj, hogy kell gondolkodni rajta.

•           Ami kéne, az maradhat.

•           Most is csak körbejártuk a lényeget.

•           A lényeg nem mindig a lényeg.

•           A lényeg, az nem igazán változik a világban.

•           Mellkassal is kell érkezni ebbe a világba.

•           Hogy fejezzem ki magam, hogy én is értsem?

•           Zenehallgatás közben:

-           De most mit hallgatunk?

-           Zenét!

•           A hegedűhöz képest…a számítógép azért nem úgy működik.

•           A hegedűn nem kell megnyomni a Windows gombot.

•           Nekünk kell gondolkodni is, nem csak zenélni. Mindenki azt gondolja, milyen könnyű zenésznek lenni.

•           Ha hibázol, játszd el még egyszer. Akkor már nem lesz hiba.

•           Én rajzolok valamit, te pedig fel fogod ismerni!

•           Kapus: - Jövök, jövök! Csak becsukom a kapukat, mert kapuk is vannak…

•           Ha szeretem, akkor miért utálom? Ha meg utálom, akkor miért szeretem?

•           Nem tudom, neki mennyire tetszett. Majd elmondja máskor. Most hallgasson.

•           Hihetetlen dolgok jönnek ki, amikor muszáj.

•           Nem olyan jó a humorom, de nekem azért tetszik.

•           Én dobtam egy csomó labdát, most jöjjenek a labdaszedegetők!

GYEREKSZÁJ

J –Ó, tudtam, hogy oda kellett volna ülnünk a csajokhoz!

J –Szerinted vége van? Pisti azt mondta, hogy vége van. Neki általában igaza van!

J –Valami sötétséget látok... 

J –Petárdaszagot érzek...

J –Anyu, mikor jön vissza Marci?

J   - A szultánt öljük meg?

- Igen!

- Törjük kerékbe?

- Igen!

- Fejezzük le?

- Igen!

- A magyar könyörületes nép.

Engedjük el a szultánt.

- Nem baj, elöadás után kinyírjuk!

J –Gyerekek, mit tesz a boszorkány a királyfival?

–Megöli!

J –Ne rakja meg a boszorkány a kemencét! Így is olyan meleg van...

J –Jaj, Szabi olyan kicsi, mint a bábu!

J –Hú, de nehéz volt! (megküzdeni a sárkánnyal)

     –Miért volt nehéz?

J–De szerencsétlen... Hogy lehet ilyen szerencsétlen?

J –Hú, az malomkö. Az nehéz!
–Dehogy! Az polisztirénböl van...

J- Milyen volt a mese?

- Jóóóóósssz!

J- De mit csinálnak azzal a sütivel (mézeskalács)?

- Milyen sütivel?

- Hát, amit mutattak, azzal.

J Előadás végén:

Na, most már egész nap legózhatok?

J Ezek valódi színészek!

J Utcán: Az az autó hozza a színészeket. Vagy a bábokat?

J Jaj, én már nem bírom hallgatni ezt a vinnyogást!

J Úgy sír a királylány, hogy elázik a palota.

J - „Rárontott a török a francia népre;

Franciáknak megyünk mi segedelmére.”

- Párizsba-e?

J Apu, kérjük el a manókat!

J Egyik manó zöldebb, mint a másik!

J Ezek megint kotyvasztanak valamit a csodaszerkentyűjükkel.

A BÁB A GONDO(LATO)M

 Dénes Emőke „Kívül égek, belül fázom” c. egyéni előadásáról

A vizsgaelőadás alapszövege Arany János „Bor vitéz” balladája. A cím „Kívül égek, belül fázom” már rávilágít az alkotás főgondolatára, amely köré építkezik a népi hagyományokat felelevenítő lírai forma. A kint és a bent közti ellentét illusztrálása, e két sík egy időben való láttatása a cél. A fizikális és gondolati szint viszonya az élő szereplő és a báb kapcsolatában fejeződik ki.

A díszlet és jelmez használata az egyszerűségre törekszik. A két sík közötti párhuzam a külső tulajdonságok azonosságában érthetően fejeződik ki.

Az első képben a lány élő szereplőként hajol rá tulipános ládájára, amelyben hozományát őrzi. Ez talán erőteljesebb kép lenne, ha a lány gondolati világának szereplői, a bábok nem a láda mögül, hanem belőle kelnének életre, így a szerelmét váró lány érzelem- és képzeletvilágát is magában rejtené. 

„Ködbe vész a nap sugára, /Vak homály ül bércen völgyön” - énekli reménytelenségében a főszereplő a ballada első sorait felhasználva, majd a „Kívül égek, belül fázom” népdalt kezdi dúdolni. A zene felerősödik, elkezdődik a tánc.

A zsebkendő külön jelentést kap ebben a koncepcióban. A népi hagyomány szerint a fiú szerelmét, elkötelezettségét fejezte ki a lány iránt zsebkendője átadásával. A szerelem jelét tartja kezében, éneklése közben ez átváltozik virággá. A szerelmet röpíti át a megjelenő madárka – csőrében a zsebkendővel- az előadás másik szintjére, a gondolatok világába.

Az alapszöveg önmagában kevés, az alkotó inkább nonverbális eszközöket alkalmaz, melyek ebben a lírai hangnemben teljesértékűvé tudnak válni.
A balladák merev és kegyetlen hangulatát hozza az árnyjátékkal ábrázolt álomjelenet. Itt a mozdulatok sokatmondóak. A rémálomban megjelenő ágyúk és csatázó katonák dinamikusan jelennek meg.

A marionett bábforma alkalmas a táncjelenetek bemutatására. A fiú kéz- és lábmozgatása kifejező, a báb-lány belső érzelmeinek illusztrálása szegényebb. A váltásoknál a technikai nehézségek miatt a színen hagyott báb magára marad, így szaggatottá válik a történet. Ilyenkor a néző figyelme is a bábosra és annak technikájára összpontosul.

Az öngyilkosság jelenete a balladai szöveghez képest árnyaltabban kerül színre. Habár a fizikális síkon elénekelt dal („lesz még tavasz, lesz még nyár, én már nem leszek”) előrevetíti a tragikus véget, a ballada –„halva lelték a romok közt” – tényszerű kíméletlensége halványabbá alakul. Ez elfogadható, ha azt tartjuk szem előtt, hogy az előttünk történő események hatásosabbak az írott szövegnél.

Dénes Emőke színpadi jelenléte színészi eszköztárának legerősebb eleme. Ebben az előadásban olyan alkotói koncentrációt láthattunk, amely minden percet kitöltött.

A díszletet és jelmezt meg lehet tervezni, a különböző gesztusokat pontosan be lehet gyakorolni, hang- és mozgástechnikai gyakorlatokkal meg lehet mutatni ügyességünket, de a jelenlétet nem lehet megtanulni. Ettől vált hitelessé az alkotás.

DEÁK Katalin

„ALUSZTOK?”

Kádár vitéz legendája c. előadásról

  

Bemegyek az előadásra. Az első kép: trapéz alakú paraván természetes zsákanyaggal beborítva. Közepén kis rés. Gondolkodom. A natúr anyaghasználat „divatos mostanában”, lásd a korábban látott Jancsi és Juliska, vagy a Csillaglépő Csodaszarvas előadásokat. Tovább gondolkodom. Vajon hol jelennek meg az első arcok, hol történnek az események, milyen térben mozognak a bábok, milyen történetet mesélnek? A díszlet semleges és ígéretes. „Káz-dő-ggyyééék! Káz-dő-ggyééék!” – szokták kiabálni a gyerekek, s most bennem is ez a gondolat mocorgott.

Megjelenik egy ember kikiáltó szerepében és miután emlékeztet arra, hogy hova jöttünk, nekünk  „méltánytalan, tepsedő, érdektelen, haszontalan” utókornak, akit nem érdekelnek az ehhez hasonló legendák, előad egy történetet név szerint Kádár Vitéz legendáját. Mondhatom szép kezdet. Ha a szövegtől eltekintünk, ez a jelenet nem lenne fölösleges, hiszen az előadásnak vásári bábjáték jelleget kölcsönöz. Aztán elkezdődik valami. Hogy bábelőadás, arról egyáltalán nem vagyok meggyőzödve, de egy biztos, bábok azért voltak az előadásban, technikájuk szerint állítólag „sziciliai jellegű naiv marionettféle bábok”. Szóval valamiféle bábok, melyek számomra egyszerű tárgyak maradtak.

 Az előadás párbeszédei hosszabb társalgások, amelyekhez ha az adott, amúgy is statikus, szinte mozgásképtelen bábokat alkalmazzuk, az előadás látvány szempontjából monotonná és élvezhetetlenné válik. Nem beszélve arról, hogy a tér amiben mozognak nem más, mint a bevezetőben említett kis rés. A tér és a díszlet nincs kihasználva, ám kísérletek azért vannak. Bátrabban!

 Ha a bábokat fölösleges egy teljes jeleneten keresztül nézni, inkább a színészeket kezdem figyelni, azoknak minden mozgását, rezdülését, hibáját vagy éppen az erényét. Ezért minden, ami nem szándékos felerősödik (pl. a kezek amelyek a díszletet fordítják nem egységesek; az egyik kezet „nem látom” mert fekete kesztyűt visel, a másik viszont teljesen „civilként” fordítja meg a teret jelző díszletet), ami pedig szándékos, közönségessé válik (pl. a báb és annak mozgatója közti kapcsolat).

Már az előadás nyitómondatai közvetlenül a nézőt szólítják meg, s ettől fogva, a színészek folyamatosan szem előtt tartják őt. Próbálnak nem megfeledkezni, inkább fenntartani egyfajta viszonyt a nézővel, ami erénye az előadásnak. Így számomra az előadás egyik kiemelkedő pillanata az volt, amikor a Kádár Vitézt mozgató színész (Meleg Attila) „kiszól”, s megkérdezi alszunk-e. Aludni éppen nem aludtam, de az előadást már hosszú percek óta rádiójátékként figyeltem.

A végére csak egy kérdésem maradt: mi volt az a kék fény, ami egész előadás alatt a kis résen a szemembe világított?

BODOR Emőke

JANCSI ÉS JULISKA

A nagyváradi társulat három előadással érkezett a bábostalálkozóra. A Kinizsi Pált kedden láthattuk, a Csodaszarvast szerdán, a Jancsi és Juliskát pedig csütörtökön. Egymástól nagyon különböző produkciók, más-más bábtechnikákat használnak, viszont közös az anyaghasználat.

A Jancsi és Juliskának egyik legerősebb eleme az, ahogyan az anyagot használják a díszletnél és a báboknál. Szalma hajú Jancsit és Juliskát látunk, és ugyanaz az anyag köszön vissza a szülői ház udvarán található fák lombjain, később pedig az erdő fáin. A természetes anyagok dominálják a színteret, Jancsi fát fűrészel az apjával, fonott kosarak jelképezik a boszorkány kemencéjét, és fűzfavesszőből készült a Jancsi ketrece is. A természetes anyagokhoz társul a pattogatott kukorica is, aminek illata betöltötte az egész stúdiótermet. Gondolati szinten nagyon jónak tartottam a pattogatott kukoricát mint a kenyérmorzsa modern helyettesítőjét, és vizuálisan is működik, viszont zavaróan hatott az, hogy amikor valamelyik báb eszik, tulajdonképpen a bábos szájában tűnik el a pattogatott kukorica. Ennek persze technikai okai vannak, a báb halott anyag, nem tud valóban enni, viszont a műfaj stilizáltsága megengedte volna, hogy más megoldást találjanak az alkotók.

A báb és bábos közötti kapcsolat gyakran volt zavaró, főleg azokban az esetekben, amikor a báb korlátozottságai miatt vette át a színész az adott szerepet. Ilyen volt például az első jelenet tűzgyújtása. Juliska behozza a gyufát, a kukoricát és egy tálat, amelyben tüzet akar gyújtani. A bábbal nehéz feladat a gyufa meggyújtása, ezt láthattuk a mesteris hallgatók Gyufaárus lányánál is, a nagyváradi előadásban a színésznő leteszi a bábot, és néhány percig átveszi a Juliska szerepét, a báb teljesen felfüggesztődik. Túl egyszerűnek tűnt, hogy akárhányszor, amikor kicsit bonyolulttá válik egy cselekvésnek a bábbal való megoldása, a színész kerül előtérbe, és megteszi a báb helyett, amit kell.

Hiányoltam a bábok kezének a használatát, a két főszereplő keze általában csak lóg a teste mellett, miközben a feje mozog. Sokkal kifejezőbb tudna lenni, és ezt bizonyítják azok a pillanatok, amikor a kezek is mozognak. Jancsi megfogja a ketrec rácsait, és mennyivel teljesebb az illúzió!

Egy játékos, könnyed előadást láthattunk, melyből átjön, hogy a társulat szereti, amit csinál, a színészek jól érzik magukat ebben a történetben, és a közönségből választott gyermekek (akik az apa és az anya szerepében fát vágtak, illetve ételt kavargattak) is örültek annak, hogy együtt játszhatnak a bábokkal és a bábosokkal.

AVRAM Laura

HOL VAGY, BÁBIRODALOM? MI FÁN TEREMSZ, KRITIKA?

A fesztivál harmadik szakmai beszélgetésének előírt témája „Bábirodalom és bábkritika” volt. A szervezők estéről estére újabb szakembereket hívnak vendégül, akik jártasak az adott tematikában. Így lett az első előadás meghívottja Bordás Attila, aki a tánc, illetve Kelemen István, aki a zene képviseletében volt jelen.

A harmadik alkalom szakmai meghívottja nem tudott részt venni az estén. Ennek következtében kénytelenek voltunk saját tudásunkra, tapasztalatunkra hagyatkozni.

Ezen találkozások célja a közös beszélgetés, az egymástól való tanulás, hiszen a fesztivál résztvevői tele vannak kérdésekkel a látott előadások, a bábművészet és más társművészetekkel való kapcsolatok szempontjából. A válaszok megtalálására alkalmas lehetőségnek tűnnek a szakmai beszélgetések.

A tegnap este tematikájának első része a bábirodalom. Magyar bábirodalmunk szegény, sőt koldusruhában botorkál. Alig három drámát ismerünk, amelyek kifejezetten bábszínpadra íródtak, a többi dramaturgiai alapanyag mesék, történetet, balladák és más irodalmi műfajok adaptációi, amelyek kisebb-nagyobb sikerrel akadályozzák, vagy segítik magát az előadást és annak alkotóit. E hiányosság betöltésére ígéretes kezdeményezésnek bizonyul Hatházi András Lázár Ervin „Szökevény szeplők” c. meséjének bábszínpadra szánt átirata, amelyet a bábostalálkozó negyedik napján tekinthettünk meg Csepei Zsolt és Molnár Margit előadásában.

           

A bábirodalmat követően a bábkritikáról kezdtünk beszélni. Mitől kritika a kritika? ─ tették fel többen a kérdést. Számos érv elhangzása után, megegyeztünk abban, hogy a kritikának az előadás törvényszerűsége szerint kell íródnia. Tehát az előadás viszonylatában kell vizsgálnunk annak koherenciáját, eredetiségét és célját. 

Kinek szól a kritika? ─ ez volt a második kérdéskör. A kritikus célközönsége az az olvasótábor, amellyel az a folyóirat rendelkezik, ahová íródik a szöveg. A kritika szólhat tehát a színházkedvelő nézőnek, a szakmabelinek és az előadás alkotóinak. Többen is javasolták, hogy a bábszínházi kritika célközönsége az előbb felsoroltak mellett megköveteli a pedagógus figyelembevételét is.

Milyen következményei vannak a kritikának?A kritikus és a kritizált között létrejöhet-e igazi beszélgetés?Változhat-e egy előadás a kritikától? ─ teszik fel kérdéseiket a résztvevők.

A kritikus bízik abban, hogy munkájának pozitív következménye van, másként értelmetlen lenne minden erőfeszítés. Az ő alkotása a kritika, amelyet hittel és odaadással hoz létre abban a reményben, hogy ezzel segítséget nyújt a többi alkotónak.

 DEÁK Katalin

A CSODASZARVASHOZ

 A nagyváradi Szigligeti Színház Liliput Társulatának Buda Ferenc: Csillaglépő csodaszarvas című előadásáról

Mikoron a nap sugarai megmutatkozának, bölcs Nimród fiai Hunor s Magyar vadászni indulának. Íjat ragadának, s űzék, hajták vadak százait. Későre jára az idő s haza indulának, ám a sűrű erdőből csodálatos szarvasgím bukkant elébük. Utána Hunor! Utána Magyar! Lóra pattanának, s üldözni kezdék a szarvast, de az gyorsabb vala s szemük elől elillana.  

Legalább egyszer életében, minden becsületes magyar olvasta már ezt a történetet. Ha másért nem, azért „mert illik”. Bevallom, magam is csak az illemszabályoknak tettem eleget, mi több utólag mindig eldöntöttem, hogy nem szeretem ezt a történetet.

 Mára ez megváltozott, és ehhez a tegnap látott Csillaglépő Csodaszarvas előadásnak is köze van. A rendező (Rumi László), egy olyan világot teremt, melyben a történet magával ragad, a látvány elvarázsol s mi is részesei leszünk ennek a rituális játéknak, üldözésnek.

Ha pár nappal korábban a mozgás és bábszínház volt a szakmai beszélgetés témája, most láthattunk egy olyan előadást, melyben a bábjáték és a mozgás egyszerre van jelen. Igaz, ezek a színészek nem táncosok, mozgáskultúrájuk hiányos, ám ettől is el tudtam tekinteni, hiszen minden mozdulatnak jelentése, minden pillanatnak mélysége és üzenet van.

A látványnak jelentős szerepe van az előadásban. A bábok, tárgyak és eszközök maximális igényességgel vannak kiválasztva és elkészítve úgy, hogy azok megteremtsék ezt a táltos szertartási, olykor sámánisztikus hangulatot. Itt minden a „forma” végletekig való fokozásából bontakozik ki. Így lesz tehát formailag halból nő, lóból dob, maszkból báb és még sorolhatnám. Ugyanakkor a természetes anyagok dominálnak, amit jelen esetben meg is követel az előadás.

Egy másik beszélgetésen szó esett arról is, hogy a bábelőadás inkább az érzelemre, s nem az értelemre hat. Ebbe az esetben nem volt kérdés az, hogy hatott-e hiszen a díszlet és a bábok igényes megválasztása, a fénnyel való játék, a zene tudatos kiválasztása, a (kevés)szöveg mélysége egyszerre van jelen az előadásban.

Említésre méltó a fénnyel való játék, egyrészt a hangulat, másrészt az idő érzékeltetésének szempontjából. Ha a szövegből nem is, a fényhasználatból mindenképp kiderül,  hogy  mikor van reggel vagy este, délután vagy akár éjszaka, mikor indulnak avagy érkeznek vissza a vitézek a  vadászatról. A gyertya használata felerősíti és ugyanakkor jobban bevonja a nézőt ebbe a sámánisztikus világba.

Az előadás egységes, úgy tartalmilag mint képileg, felhasználja az ősi mondavilág motívumait, így például megjelenik a fehér ló, mint szent állat. A nagy hajszában a szarvasgím fel-fel bukkan a háttérbe a maga nyugodt pompájában, s emlékeztet engem is arra, hogy itt minden róla szól, minden felfordulás érte van.

BODOR Emőke

VARÁZSLAT

Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem Bábszínész tagozatának első éves mesteris osztálya "Ezt játszuk mi.../A gyufaárus kislány" című vizsgaelőadása

Vizsgaetűdöket láthattuk a tegnap délután a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem bábszínész tagozatának első éves mesteris osztályától. Az esti szakmai után már letettem arról a szándékomról, hogy részleteiben elemezzem a diákok munkáját, az illúziókeltés mikéntjét, a mozgást és a mozgatási technikát, és inkább csak a bábszínházra jellemző varázslatról fogok írni.

Három lány és két fiú, ez a kezdeti felállás. Pontosabban a leülés, hiszen amikor beléptünk a stúdióterembe, mind a földön ülve vártak minket. A különböző etűdök során ez változik, egyes részek, jelenetek csak két vagy három személyt igényelnek, mások mindegyiket. A játék az elrendeződési elve az első etűdnek. Előbb csak a kéz, a fej és a tekintet játszik, valaki rámutat valamire, és mindenki arra néz. Ezt később a nagyobb mozgások és a felfedezés követi. Saját testük mozgását, egymásét meg a közös mozgást. Játékon keresztül megismerik a bőrönd külsejét, a fogantyúját, majd a belsejében található bábot, labdát, széket és más tárgyakat. A bábot megfogják, megcsodálják, és az lassan-lassan életre kel, ő is rácsodálkozik az emberre. Innen kezdve az első rész báb és színész, báb és bábos, illetve két báb közötti kapcsolatra épít, mindez azt mutatva, mit is jelent, ha a báb életre kel és saját – természetesen a bábostól minden pillanatban függő – karaktert kap. A báb is felfedezi saját testének mozgását, felugrik, táncol, focizik, motorbiciklit vezet, gitározik, egyensúlyozik a paraván élén.

Amit láthattunk, az egy tanulmány volt mozgásról, ritmusról, rugalmasságról, testről, anyagról és éltre keltésről, mozgatásról és karakterformálásról. Ezzel szemben a második rész, a gyufaárus lány jelenetei a báb belső történéseit próbálták kivetíteni és a hideget, a karácsonyi hangulatot éreztetni finom mozgások segítségével. Az utolsó részben állatformákat és az ők sajátos mozgását fedezhettünk fel az árnyakban, hiszen árnyjáték formában szólt arról, hogy mi mindenre képes az emberi kéz, újra előhozva a bábszínház varázslatát.

AVRAM Laura